Olvasmány

Meglepődve, ám annál nagyobb örömmel konstatáltam a minap, hogy február közepe ellenére még a késő esti órákban is stabilan 8 fokot mutat a hőmérő. Ráadásul nem is a belvárosban, még csak nem is Debrecenben. Úgy tűnik, a félév kezdetével ébred a természet.

Ha elmúlik karácsony című riportomra olyan aktív, segíteni vágyó reakciókat kaptam, ami számomra egyszerre volt meglepő és megható. Mert valljuk be, mi magunk is sokszor mondjuk sokfelé, hogy ,,szólj, ha bármiben tudok, segítek”. Aztán a szavak elszállnak, megnyugtat bennünket a felajánlás adta nagylelkűségünk és rohanunk tovább a hétköznapokba.

Anikó néni lépcsőházunk első emeletén lakik. Egyedül él. Kilencvenhez közeledve az életet egyre nehezebbnek érzi. Férjét tíz éve temette. Trombózis végzett vele. Fiai messze kerültek. A nagyobbik Londonig repült, a kisebbik a fővárosban talált végzettségének és igényének megfelelő munkát. A néni unokái is felcseperedtek.

Este tíz után a Kossuth tér kezd kiürülni éjszakára a cívisvárosban. Hiába, itt az év legkellemetlenebb, leghidegebb időszaka, de a belváros mégsem hal ki teljesen. Hétvégente az ifjúság benépesíti a központközeli bárokat, kocsmákat, szórakozóhelyeket, és ilyenkor természetesen a Piac utcai gyorsétterem is viszonylag intenzíven él. Sorsképek a debreceni éjszakából.

Újra igába bukott az életem: járókeretnek hívják --- de én hívás helyett pokolba küldeném ezt a fémköteléket.