A számítógépes, tabletes világban a gyermekek elfelejtenek játszani. Otthon, gépeik előtt gubbasztanak. Magányosan töltik óráikat.
A kütyük mindent készen „szállítanak”, nem kell erőfeszítéseket tenni, kevés az öröm, nincs együttes élmény. A modern kor vívmányai elidegenedett, kevés mozgású, ellustult generációkat nevel.
Régebben a fiúk, lányok gyakran maguknak találták ki, sőt készítették el játékaikat. A gyermeki alkotókedv, ötletesség a semmiből is képes volt szórakoztatásra alkalmas időtöltést kreálni. Tudatlanul is a játszva tanulni kiötlői, egyben alanyai voltak. Melléjük olyan felnőtt segítők társultak, mint Öveges professzor, az előző évszázad hatvanas, hetvenes éveinek, tévéből ismert alakja, aki fizikai kísérleteket egyszerűen, érthetően elmagyarázva és bemutatva, nagy szolgálatot tett a természettudományos tárgyak megszerettetéséért, játékok tárházának gyarapításáért.
Az egyik ilyen fizikai kísérlet a békatáncoltatás. Nem hüllőket tanítanak meg keringőzni, sőt a kuruttyulókra semmi szükség. Vattapelyhek fognak úgy ugrálni, mint a brekkancsok.
Szükségeltetik egy műanyag tányér. Kívül-belül a hajunkhoz dörzsöljük. Utána ráborítjuk az asztalra előkészített műanyag pohárra. Ezután a tányérra kis magasságból ejtsünk tenyérnyi nagyságú alufóliát vagy csokipapírt. Többé nem szabad hozzáérni, a fólia nem lóghat le az asztalra. Kis vattapelyheket ejtünk a fóliára, az elektrosztatikusság miatt azok a magasba ugorva elrepülnek.
Következő lépésként a tenyerünket tartjuk az alutakaró fölé. A vattapelyhecskék a tenyerünknek ütődnek és onnan vissza a fóliára. Visszaesnek, mert elvesztik elektromos töltésüket (az emberi testrész leföldeli), ám a fólián újratöltődve tizenöt-húszszor is úgy ugrálnak oda-vissza, mintha kis vattabékák lennének.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás