Milyen megnyugtató hanggal dalolta azt a klasszikus magyar sanzont Karády Katalin, amelyben a kis hamutálon szunnyadó parazsakról, meg félhomályos szobában, magányos, éji merengésről énekel. S az a kis cigarettaparázs mennyire odaillik. Ám van, ahol egyre tájidegenebb. A dohányzás mind napról-napra válik a hétköznapi élet „megszokandó” velejárójává, a korosztály pedig, amely „megszívja”, egyre ifjabb.
Bevallom, mielőtt bárki azt mondaná, jogtalanul ostorozom, magam elektronikus vízgőzfejlesztő-eszközt, rövidebb nevén elektronikus cigarettát, illetve annak egyfajta visszafogott változatát használok, nikotinmentes utántöltő-folyadékkal. Épp az egyetem főépülete előtt ücsörögtem, kissé gőzölgött a fejem – minden tekintetben –, azonban engem kimondottan megnyugtat, amikor a padon ülve, a levegőn körültekintek, és nézelődöm, gondolkodom az emberekről, a szemem előtt sétálgató, beszélgető jellemekről, személyiségekről. Ezúttal is ezt tettem, hogy némileg kitisztuljanak gondolataim. Megpróbáltam belelátni, ki honnan jött, hóvá tart. A tisztánlátás azonban nem ment egyszerűen. Homályossá vált a kép, ijesztően zavarossá. A szinte mindenfelől érkező cigarettafüsttől nem láttam biztosan az arcokat. A mozdulatot azonban igen, amellyel a fiatalok, többnyire nyilván hallgatók a szájukhoz emelték a fehér, vagy sötétbarna papírba tekert anyagot. Megszívták, aztán egyszer lehet, hogy még nagyon megszívják. Cigaretta, szivarka, meg mindenféle hasonló termékek. No, nekem nem tisztem bárkiről is efféle véleményt alkotni, vagy épp kárhoztatni akárkit is. Azonban kissé elgondolkodtató, hogy, míg a kampányok egyre inkább ágálnak a dohányzás ellen, lassan már egyenesen rosszullétet kiváltó képek kerülnek a dobozokra, erősödnek a prevenciós előadások, mégis egyre több fiatal esik el a kátrány, papír és dohány elleni csatában.
Annak idején, csaknem egy évszázaddal ezelőtt, vagy akár ötven esztendeje, mai szóhasználattal élve menő volt, ha a férfiak cigarettát szívtak, az elegáns nők kezében pedig a szipka díszelgett. Tegyük hozzá, az orvostudomány is jócskán fejlődött azóta. De hát kérem szépen, ki merné összehasonlítani a dohányzó Adyt, vagy Latinovitsot saját magával? Nem menti fel a legnagyobbakat sem senki, szó sincs róla. Csupán a „kényszer”, a dohányzás utáni sóvárgás kiváltó oka igencsak más volt. Más rendszer, merőben a maitól eltérő, szélsőséges körülmények, viharos életek. Napjainkban pedig a kényszer egyre csak egy kifogássá válik, de összemérhetetlen azzal a nyomással, ami miatt egykor státusszimbólum volt a cigaretta, kiváltképp a szivar. És akkoriban a szipkák elektronikus formáinak még nyoma sem volt. Itt állunk 2021-ben és azt látjuk, hogy az egyetem főépülete előtt álló, csaknem száz fiatal férfiú és hölgy közül valamennyien függenek a néhány percnyi füsttől.
A gyorsan hamvadó cigarettavégek egyre sokasodnak. Az évek, a nyugodt, boldog percek pedig minden átélt szippantással kevesebben vannak.
Barna Marci
Új hozzászólás