Apám gyakran mesélt második világháborús élményeiről. A világégéskor már kamasz, s amikor a szovjetek magyar földön harcoltak, már inaskodott. Ráérő idejében, főleg már nyugdíjasként, gyűjtögette emlékeit, füzetekben rögzítette. Halála előtt gondjaimra bízta. Így került hozzám az alábbi visszaemlékezés is.
Tizenhat éves voltam, amikor a háború vihara átvonult felettem. Ez pedig Alsógödön történt 1944. december 12-én, a Margit vonaltól 200 méterre, a Dunától 350-re, nem a szülőfalumban, a mostani parassapusztai határátkelőhelytől északra, Szlovákiában, a Korpona patak partján, Kistúron.
Nem voltam katona, ám a nyilasok sorozni akartak. Akkor Dunakeszin lakatos inaskodtam. Kerényi Béla MÁV műszaki főtanácsos úrnak köszönhetem, hogy nem vittek el. Ő a MÁV Dunakeszi Főműhely műhelyfőnöke volt. A hadiüzemmé nyilvánították a műhelyt. Ő és a cég katonai biztosa elhatározták, hogy az ott inaskodó „gyerekeket” nem bocsájtja Hitler rendelkezésére, ezért minket visszarendeltek a sorozásról. A nyilas „testvérek” tehetetlen dühükben, szörnyű káromkodások közepette csapkodták földhöz sapkáikat, de azért mi egy cseppet sem sajnáltuk őket.
Sohasem ültem repülőn, helikopteren, ennek ellenére a repülés mindig érdekelt. Már 1940-től megvásároltam a „MAGYAR SZÁRNYAK” c. folyóiratot, amelyek sajnos a harcok alatt megsemmisültek.
Akkor fényképek alapján elkészítettem a Messerschmitt 109-es vadászgép modelljét is, kb. 40 cm-es fesztávval, hurkapálcikákból és marmeládos ládák levékonyított deszkáiból. Ez utóbbiból lomfűrésszel a törzs és a szárnyak profiljait vágtam ki. Borítása hólyagpapír volt. A ragasztásokat csirizzel végeztem. Természetesen nem volt repülőképes, mert orrnehéznek bizonyult, ugyanis a légcsavarokat és az orrkúpot, valamint a futókat tömör hársfából faragtam ki. Sajnos, az orosz katonák összetaposták.
Kicsi koromban láttam kis falunk felett átrepülni néhány Zeppelin léghajót.
1936-37-ben a csehszlovák sportrepülők nyilvános repülőnapokat tartottak a közelünkben lévő ipolysági réten. Közelről ott láttam először repülőgépeket.
A „MAGYAR SZÁRNYAK”-nak köszönhetően a felettünk elszálló repülőket beazonosítottam.
A negyvenes évek elején szülőfalumtól keletre, Drégelypalánkon légvédelmi lőteret létesítettek. Főleg 75 mm-es BOFORS légvédelmi ágyúk kezelőinek kiképzése folyt itt. A lövegeket KV 40-es, közepes vontatótraktorok húzták. Ezek a vontatók a mezőgazdaságban is használt, 45 lóerős HOFHERR traktorok átalakított változatai voltak. Vezetőik csak „hazaárulónak” becézték őket, mert menet közben akkorákat durrogtattak, mint egy-egy ágyú. A légzsákokat kimustrált CAPRONI-k és JU-86-sok húzták. Falunk felett fordultak meg 300-400 méteres magasságban, hogy nyolcasokat repüljenek a Drégely vára felett, célpontot nyújtva a „légfúrósoknak”.
1942-ben a legkisebb helységben is megszervezték a légoltalmat, azaz a LÉGÓ-t. Ez történt a mi kis falunkban is. A tizenkét órás szolgálatnak néha én is tagja voltam. Mindig párosával tartottuk a légoltalmi ügyeletet, éjszaka is. Központunk egy használaton kívüli uradalmi épület egy szobája volt, kecskeláb asztallal, lócákkal, egy dikóval. Az asztalon egy füzet naplónak, ceruzával. Rádió, telefon nem volt, csak a méltóságos úr kastélyában. A faluban még villany sem volt.
Feladatunk az volt, hogy sötétedés után a falun végig menjünk és ahol kiszűrődő fényt észleltünk, figyelmeztessük a lakókat. Ha meghallottuk az ipolysági városháza tetején felállított sziréna hangját (2,5 km-ről), akkor mi is a falu különböző pontjain kifüggesztett síndarabokat verve jeleztük a légiriadót. Ugyanezt tettük a riadó lefújásakor is, csak akkor másképpen ütöttük a vasat. További teendőnk volt, hogy „esemény” esetén tudjuk, kiket kell kiértesíteni.
A területünk felett az angolszász LÉGIERŐDÖK ingajáratban repültek. Olaszországból indulva bombáztak valahol, majd orosz reptereken feltankolva visszafelé ugyanezt tették. Rendszeresen repültek felettünk, mert a Börzsöny, a Duna-kanyar és az Ipoly vonala kitűnő tájékozódási pontként szolgált számukra. Félelmetes hatást váltott ki, amikor 8-9000 méter magasan körülbelül száz LÉGIERŐD félmillió lóereje dübörgött felettünk. Több évtized eltelte után is fülemben és idegeimben érzem ezt a hatást. Nappal láttuk az ezüstösen csillogó gépeket, ugyanis a kondenzcsíkok rávezették tekintetünket a gépekre.
1944. augusztus közepe táján – a pontos dátumra nem emlékszem – két barátommal Ipolyságon voltam. A sziréna légiriadót fújt. Mi felszaladtunk a közeli Kálvária-hegyre. Északkelti irányból nemsokára megjelentek a légikötelék gépei. Budapest irányába repültek. Elmerültünk a légi látványosságban, amikor egyik barátom felkiáltott, hogy nyugati irányban lefelé zuhan egy gép, pedig lövést nem hallottunk. Hamar kiderült, hogy a gép nem zuhant, mert Gyerk (Hrokovce) térségében a pilóta vízszintesbe hozta a repülőt. Majd keleti irányba fordult a Csata-Ipolyság-Drégelypalánk-Balassagyarmat vasútvonalra. Az ipolysági vasútállomás felett alig 30-40 méter magasan húzott el. Hontnál éles fordulót tett és felettünk zúgott el. A gép felső részére rálátásunk volt. A P 38-as amerikai felségjelű vadászrepülő pilótája fehér volt, de hátsó lövésze néger, aki görcsösen markolta a gépfegyver fogantyúját és fejét jobbra-balra forgatva kémlelte a terepet. Életemben ekkor láttam először négert.
Tőlünk 40 méterre két géppuska volt légvédelmi helyzetbe állítva. A kezelőszemélyzet a fűben lapult. Az egyik katona ugyan odaugrott az egyikhez, de parancsnokuk, egy szakaszvezető ellökte kezét az elsütő billentyűről és ráförmedt: „Hülye vagy! Azt akarod, hogy szarrá lőjön minket, a városra meg rászabadítsuk a bombázókat?”
Szeptemberben a MÁV Dunakeszi Főműhelyébe vonultam be lakatos inasnak. Az első foglalkozások között szerepelt a légoltalmi teendők ismertetése. Gázálarcokat gyalogsági ásókat osztottak szét és mindenki kapott „dögcédulát”. Ezeket a munkapadunk felett kellett tárolni, légiriadó esetén magunkkal vinni. Tanműhelyünk mellett ugyan volt óvóhely, de mi nem mentünk le, hanem a közeli sportpályán túl, a kerítés oldalában húzódtunk meg, amelyet még nyárfasor is fedezett.
Egyik riadó alkalmával is a nyárfák fedezékéből figyeltük a légiköteléket, amikor északi irányból alacsonyan közeledett egy kétmotoros repülőgép, majd hirtelen felkapta az orrát és kb. 500 m magasan szinte megállt a levegőben. Zuhanásba ment át. Felismertük: egy német Me 110-es volt. Úgy éreztük, hogy egyenesen ránk zuhan, aztán egy nagy csattanást hallottunk, tőlünk 250 méterre csapódott a földbe. Azonnal odarohantunk, de a benne ülőkön nem tudtunk segíteni, mert égett a gép. A tűz eloltása után a két fős személyzetből egy vödörnyi emberi maradványt tudtunk csak összekaparni.
1944. szeptember 17. igencsak emlékezetes maradt számomra. Délelőtt légiriadó volt. A szokott helyre mentünk ki. Nemsokára Vác felől hatalmas légikötelék tartott felénk. Pest felé tartottak. A légvédelmi ágyúk lövedékei jóval a gépek alatt robbantak, mert a bombázók 9-10000 méter magasan húztak, a lövedékek pedig 8 ezer méterig tudtak feljutni. Nem sokkal később istentelen nagy suhogást hallottunk, mintha orkán támadt volna ránk. Utána érkezett a bombasorozatok hangja. A Rákosrendező pályaudvar kapott bombaszőnyeget.
A légi eseményeket nem sokáig élvezhettük, mert fejünk felett megelevenedett az ég. Mintha a világ összes repülője ránk támadt volna. Egy fiatal akác törzséhez lapultam. Így tettek a többiek is. Vártuk végünk beteljesülését. Összes, amit tehettünk, hogy gyalogsági ásóval védtük fejünket. Ráadásul a Szentendre körül telepített légvédelmi ágyúk felrobbant gránátjainak repeszei pont lapulási helyünk környékére hullottak. Az egyik ilyen szilánk tőlem 5 méterre kettéhasított egy kukoricaszárat. Ha engem talál el, csúnyábban néztem volna ki, mint az „áldozat”. Az „égi háború” végén megkerestem a szilánkot és hosszú ideig őrizgettem. Végül is az ijedelmen kívül más bajunk nem esett.
Október közepétől az angol-amerikai gépek már nem támadták térségünket. Orosz repülők váltották őket. Azok nem támadtak nagy kötelékekben, inkább „zavaró” repüléseket végeztek. A nap minden szakában megjelent egy-két gép és szórványosan hullajtották bombáikat. Nem sok kárt okoztak, de álladóan nyugtalanítottak.
1944 késő őszén többször előfordult, hogy egy-egy magányos orosz gép alacsonyra ereszkedett Alsógöd fölé és vaktában végig géppuskázta az utcákat. Általában a család a pincében várta a támadás végét, én meg a szomszéddal a sufni ajtajából lestük az eseményeket. Egyszer holdvilágos éjjel volt. A gép zúgásából hallottuk, hogy az felénk tart. Már láttuk a géppuska torkolattüzét. A szomszédom (rokkant, volt német katona, aki megjárta az orosz-finn háborút) rám kiáltott: feküdj! Hasra vágtam magam, ő meg rám keresztbe. Az egyik lövedék a küszöbbe csapódott.
A front átvonulását Alsógödön vészeltem át, majd december 23-án gyalog indultam haza szülőfalumba. A Vác-Drégelypalánk-Ipolyság-Kistúr útvonalat, amely 75 km-t tett ki, másfél nap alatt tettem meg. Végig a vasúti pályán gyalogoltam. Az éjszakát a borsosberényi vasúti megálló épületében töltöttem, orosz katonák között meghúzva magam.
Nagyoroszi vasútállomás melletti földeken katonai repülőtér volt. Innen szálltak fel az IL-2-es csatarepülők és a Jak 3-as vadászrepülők, az éppen akkor támadó németek ellen, a Selmec patak mentén.
A vasúti pályán haladva Drégely vára alatt egy Jak 3-as vadászgép „megsturcolt”. A bevetésből visszatérő vadász megnézte, mit keres egy idegen a repülőtér közelében. Amikor megláttam a vár felől meredeken ereszkedő gépet, azt hittem, az is le fog zuhanni…, de nem! A pilóta alacsonyan egyenesbe hozta gépét és egyenesen felém tartott. Gyorsan belevágtam magam a vasút melletti árokba és vártam a folytatást, ami nem sok jót ígért. Mivel a gép nem tüzelt, kidugtam fejem az árokból és kíváncsian lestem a felém száguldó repülőre. Tíz méterre húzott el felettem. A gép szele szinte kiemelt az árokból. A pilóta kissé megdöntötte gépét, így közvetlen közelről láthattam vigyorgó képét. Kiálltam a „zabszem próbát”.
Ezekben a napokban történt, hogy Messerek támadták meg a nagyoroszi repülőteret. A légvédelem az egyik Me 109-es gép olajhűtőjét szétlőtte. A német repülő még átvergődött az első vonalon, amely akkor Ipolyság szélén volt, de kistúr mellett egy kukoricásban volt kénytelen hasra szállni. A pilóta német volt. Ott maradt gépe mellett, várta a szállítókat, akiknek átadja alig sérült repülőjét. Erre azonban már nem került sor, mert a front közelsége miatt parancsot kapott annak felrobbantására. A pilótafülke robbant szét.
Sokszor kijártunk a roncshoz és „tanulmányoztuk” azt. Egy pár csapágyat sikerült kiszerelnünk belőle, de csak a kíváncsiság kedvéért.
1945. január elejét Kistúron éltem át, amikor a házunktól kb. 150 méterre négy légvédelmi ütegállást építettek ki az oroszok. Amerikai féllánctalpas járműre szerelt, négycsövű, 20 mm-es ikergépágyúkkal felszerelve, tüzet nyitottak egy Messerschmitt rajra. Megfutamították a német repülőket, de a légvédelmisták ezután rögtön állást váltottak. Nemsokára meg is jelent egy STUKA, azaz Ju 87-es zuhanóbombázó. Körülbelül 3000 méter magasról „fejre állt” és szinte függőlegesen zuhanva, szirénázva csapott le a légvédelmi állásra. Kioldotta bombáját. Olyan érzésem volt, hogy pont a fejemre fog hullani. Hasra vágtam magam a házfal tövében és vártam a „véget”. A bomba telibe találta a kiürített légvédelmi állást. A pilóta bizonyára észrevette a tévedést, mert azonnal elhagyta a légteret.
Az utolsó háborús repülőélményem az volt, amikor kertünk közelében egy lucernatáblán létesítettek az oroszok egy ideiglenes repülőteret. A tavaszi nagy garami áttörés után kb. 20 PO 2-es duplaszárnyú repülőgép egy hétig hordta a sebesülteket a Garamtól. Minket, helybelieket kivezényeltek a lucernásba. Mi szedtük ki a gépekből a sebesülteket. Lovasszekerekre raktuk őket és az ipolysági állomásra szállították őket.
A PO 2-es gép egy pilótával repült. Egy fekvő és egy ülő sebesültet tudott szállítani. Volt egy-két gép, amelynek az alsó szárnyaira kétoldalt 1-1 cseppalakú zárt konténert szereltek. Ezekbe egy-egy fekvő sebesültet tudtak elhelyezni és a törzsében egy ülő sebesült foglalhatott helyet.
Hát igen! Ilyen volt a háború.
A háború alatt nem voltam katona. Soha életemben még nem ültem repülőgépen, mégis, mennyi kitörölhetetlen, repülővel kapcsolatos élményen maradt ezekről az időkről. Hát még mit regélhetnének azok, akik közvetlenebbül élték át a háború poklát, akik közelről szagolták a puskaport!
közreadta: Somogyi Ferenc
Új hozzászólás