Jadviga egy gyönyörű, érett, kedves nő. Minden egészséges férfi álma, hogy osztozzon a párnáján. A helyzet azonban mégsem ilyen egyszerű és kellemes.
A debreceni Csokonai Színház Závada Pál írását Góli Kornélia átiratában adta, adja elő.
Nem könnyű eset a Jadviga párnája, napok óta rágom a tollat, mit is írjak róla, ami igaz vagy legalábbis annak tűnik. Sokféle igazság tetszik ki a mondatok közül, egy biztos, unatkozni nem lehet, inkább a néző forgatja az agyát, hogy tudja követni az eseményeket.
Kezdetben nehezen követhetőek a rokoni, családi kapcsolatok, mint egy Agatha Christie regényben, ahol a bemutatkozással kezdődik a regény, az első 150 oldalig. Regénynél ez persze rendben van, bár unalmas, de visszalapozható a könyv.
Ettől a kezdeti zavartságtól eltekintve, valami elképesztő a színészi teljesítmény. A szlovák nyelv használata lenyűgöző. Olykor már azon tűnődtem, csak azért beszélnek, énekelnek szlovákul, hogy a nézőket lenyűgözzék. Hát, sikerült.
Nagyon nehéz feladat volt a nézőnek, de a színésznek is a sok időugrás. Igazából a második felvonásban lehet megszokni az idősíkok váltakozását, bár követhető az idősíkváltás az elejétől fogva. Vannak persze olyan részek, amikor erősebben kell figyelni, hogy ki beszél ugyanazon színész tolmácsolásában: Miso, Ondris? Az viszont igen dicséretes alakítás - és most már említsek neveket -, amikor Kiss Gergely Máté (Ondris, az egyik főszereplő) párbeszédezik a csendőrrel.
Ez a színdarab az életnek egy része. Az akkorinak is, amikor játszódik és a mostaninak is. Mindegy, melyik földrajzi területen zajlik és mikor, most is igaz ez a zűrzavar. Aki figyel, biztos, hogy felfedezi benne a maga életének egy részét. Nem jó érzés, de igaz. A vége ráadásul teljes összeomlás. Romok. Az előadás végén a közönség nem is tud ezzel mit kezdeni, csak a teljes elsötétedés utáni villanygyújtásnál eszmél a végre. És talán ismer a saját életének egy-egy részére.
Nézzünk egy kicsit a részletekbe, hogy érthetőbb legyen ez a párna!
Valaki házasságot köt valakivel, nem zökkenőmentesen, és rövid időn belül kiderül a másikról, hogy van valami titka. Aztán az anyós sem olyan, mint reméltük. Az anyagi helyzet is bonyolult. Meg vannak más érzelmi kapcsok is. De ki, hogyan tudja elmondani korábbi bűneit? Eltudja-e mondani? El akarja-e mondani? Tudunk- e szakítani régi kapcsolatainkkal? Mit teszünk az új csábítások ellen? Hogyan kezeljük az egyre őrültebb anyóst/anyát? Mit kezdjünk a politikai kihívásokkal, provokációkkal?
Értelmi és érzelmi zűrzavar ez – mint napjainkban.
Érdemes szólni néhány mondatban a nyelvezetről. Jó, hogy az eredeti szövegből megmaradtak olyan költői mondatok, mint például: „A mindenható tekintetének tengerén hajózol”…
Hát ez gyönyörű!
De néha meg sok volta trágárság. Fölöslegesen. Érzi, tudja a néző, hogy a hatalmi téboly kellős közepén a csendőr nem válogat a szavak között. Tudjuk, hogy trágár. De nem kell végig vinni a jeleneten, elég egy jelzés.
Dicséretet érdemel a díszletezés, például, ahogy a dézsát használták. Sokféleképpen, ötletesen, még a színpadi lefolyó is meglepett, ahová a vödör vizeket öntötték.
Nagyon szép rendezői megoldás és beállítás a szerelmes jelenetek feldolgozása. Ízléses, erotikus, kellően takartak, de izgalmasak. Nagyon eltalált határokkal dolgozott a rendező és a színészek.
Ötletes, egyszerű, de sokféle értelmezésre lehetőséget adó volt a díszlet. Az előadás kezdete előtt is érződött a sokféle használhatóság, de az elemek mozgatásával csak erősödött az érzésem hogy ezekkel a díszletekkel minden megoldható.
Érintettem már, de érdemes visszatérnem a szlovák nyelvre, amelyet olyan jó elsajátítottak a szereplők. Nem tudok szlovákul, de szerintem sok-sok juhtúrós sztrapacskát megérdemelnek a színészek ezért a teljesítményért.
Megkérdezheti bárki, hogy akkor ebben az értékzűrzavarban mi a mondanivaló? Hát, beszéljünk. Beszéljünk! Beszéljük meg, mondjuk el, mi bánt! Ne hallgassunk! Ha magunkba zárjuk fájdalmainkat, az csak növekszik bennünk.
Száz szónak is egy a vége: ezt a darabot mindenkinek meg kell néznie!
Kiemelkedő teljesítményt nyújtott: Sárközi-Nagy Ilona, akinek a széles érzelmű mérőszalagon kellett pontos helyet találnia jelenetről-jelenetre, de soha nem tévesztett.
Kiss Gergely Mátéra nem lehet elismerőbb szavakat találni: a hátán vitte a darabot.
Galló Ernő – elképesztő, amit nyújtott, mennyi szerep jellemét, hangját kellett átélhetően megjelenítenie. Számomra hihetetlen a teljesítménye.
Oláh Zsuzsa – olyan jellemfejlődést vagy inkább leépülést ritkán látni. Ilyent csak egy igazi nagy művész tud. Köszönjük!
Hiteles és hibátlan volt Papp István, aki Franci szerepében kiváló csábító volt, de az ellenszenvet is beültette jellemébe.
Csodás volt Jámbor József, szinte megdöbbentem attól, hogy milyen papok élnek közöttünk, aztán megnyugodtam, hogy ez az egyre tébolyultabbá váló ember csak a színpadon van. Volt. Remélem!
A tizenöt szereplő, aki megjelent a tapsrendnél – nagyon megérdemelte a tapsot. Ha lett volna vasfüggöny, a vastapsot is.
Barna Attila
Új hozzászólás