Nagyszerűen küzdött és arannyal felérő ezüstérmet szerzett a DVSC-Schaeffler a Magyar Kupa veszprémi négyesdöntőjében. Kudor Kitti tanítványai előbb a Kisvárdát győzték le, majd a világ (egyik) legjobb női csapatának számító Győrt késztették teljes erőbedobásra a május 16-án megrendezett fináléban.
A lányok teljesítőképességük határait feszegették a kétnapos eseményen, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy lelkes szurkolótáborukkal egyetemben mindvégig mertek nagyot álmodni, nem adva lehetőséget kétségeknek és megalkuvásnak.
Ne kerüljük meg azonban az időrendet, és persze azt sem, hogy a bajnoki címért harcoló, BL-ben edződő nagyágyúk elődöntős összesorsolása kézzelfogható, elérhető közelségbe hozta azt, hogy 10 év után ismét kupadöntőt vívjanak a cívisvárosiak. Az esély persze önmagában mit sem ér a feladat súlyához fejben és formában felnőni képtelen csapat nélkül. Legnagyobb megelégedésünkre azonban a Vasutas minden szempontból a remélt, s titkon kicsit talán el is várt színvonalon kézilabdázott.
Na, nem a legelső pillanattól kezdve, hiszen a Kisvárda elleni mérkőzés első perceire óhatatlanul rányomta bélyegét a tét: a piros-fehér gólgépezet Kovács Anna biztos kézzel értékesített büntetői révén mutatta első életjeleit, majd a masszív, fegyelmezett csapatvédekezés, a kiváló kapusteljesítmény és a sziporkázó, találatokban bővelkedő beállós játék teremtett esélyt arra, hogy ellépjenek ellenfelüktől. Bakó Botond bő húsz perc után második idejét is kikérte, a fokozatosan magasabb fordulatszámra kapcsoló Loki-hengerrel szemben viszont nem talált ellenszert. A térfélcsere után a különbség jelentette az egyetlen lényegi kérdést: negyedórával a vége előtt kétszámjegyű volt a Loki-előny, és ugyan az egykori hajdúsági közönségkedvenc, Pásztor Bettina néhány szép védéssel közelebb hozta övéit, nyílttá tenni már nem tudta az összecsapást. A 28-22-es diadal után hátradőlve szemlélhettük az elődöntő másik meccsén egymásnak feszülő óriásokat, akiknek csatájából az újra Ambros Martin vezette kisalföldi együttes került ki győztesen. Silver medal? – kapta meg a kérdést a Veszprém Aréna előterében ünneplő debreceni szurkolók egyikétől a folyosón elsiető spanyol mester, alighanem arra utalva, hogy megelégszik-e majd azzal, ha tanítványai csupán a második helyet szerzik meg a másnapi döntőben – a DVSC mögött. A válasz ugyan elmaradt, abban azért biztosak lehetünk, hogy a győri edző nemigen számolt efféle kimenetellel.
A finálé első húsz percében azért pislákolt némi remény, hiszen a DVSC leírhatatlan nívón, már-már álomszerűen kézilabdázott. Kovács Anna alaposan megszórta az egyébként remek napot kifogó Glausert, a gárda pedig bátor és magabiztos szellemben ugrott neki a győri világklasszisoknak. Megindító volt látni, ahogy a nem csekély részben saját neveltjeire, helyi értékeire támaszkodó kiscsapat elszántságával, sokoldalú és látványos húzásaival felesleges kapkodásba és szokatlan hibákba hajszolja azokat a játékosokat, akik legalább tucatnyi hasonló súlyú és hőfokú párharcot vívtak meg sikerrel eddigi pályájuk során. Vámos Petra passzív jelzésnél zúdított pokoli erővel a győri kapuba, Kovács Anna teljesítményére pedig egész egyszerűen nem találunk méltó jelzőt.
„Van még pálinka a buszban?” – kérdezte kissé siettetve az események folyását az egyik debreceni drukker, vélhetően arra készülve, hogy a hazaút garantált örömmámorban telik majd, amelyhez nem árthat az alkoholos nedű. Az igenlő választ valóságos katarzis követte. Nem úgy a sorait rendező, védekezését átjátszhatatlanná alakító győriek feljavulását: a 23. percben már náluk volt az előny, és ugyan a debreceniek becsülettel hajtottak, ezen a szinten már nem lehettek partnerei ellenfelüknek – nem beszélve arról, hogy a játékvezetői páros bosszantó belenyúlásai a legnehezebb pillanatokban érkeztek.
A két gól persze nem tűnt ledolgozhatatlan különbségnek, a fordulást követően Vámos Petra vezérletével meg is kísérelte eltüntetését a Kudor-csapat, ám a Győr nagy erőfeszítésekkel ugyan, de rendre visszaverte a rohamokat. Bánatra és elkeseredésre ok nem volt a Loki részéről, hiszen a világ talán legerősebb (és leggazdagabb) alakulatát szorongatták meg úgy, ahogy arra csak nagyon kevesen képesek a világon. Nem véletlen, hogy a 29-23-nál felharsanó lefújás után elégedett és felszabadult örömtáncot lejtettek kispadjuk előtt, majd büszke pillantásokkal és az elmaradhatatlan rigmusok skandálásával hálálták meg szurkolóik lelkes buzdítását.
Merthogy ez a siker ismét a DVSC-család megbonthatatlan összetartásának egyértelmű gyümölcse. Köszönhető a pályán és pálya mellett is nagyszerűen küzdő sportembereknek, az őket minden helyzetben támogató, segítő, a klubot egyre magasabb szintre emelő vezetőknek, és persze a szimpatizánsok odaadó támogatásának. Akiktől az utóbbi hónapok minden korábbinál nagyobb kitartást, türelmet és fegyelmezettséget követeltek. Azt hiszem, megérte várni.
Tóth Sándor
Új hozzászólás