Kilencvenkét éves korában elhunyt a magyar úszósport egyik legismertebb alakja, Helsinki mellúszó bajnoka, akitől mindannyian megtanulhattuk, hogy „sírni csak a győztesnek szabad”. Székely Évára emlékezünk.
„Vajon hogy fogja legyőzni ez az alacsony nő a nagyra nőtt amerikaiakat?” – vetette oda a meglehetősen bugyuta, sportszakmailag erősen megkérdőjelezhető feltételezésen alapuló kérdést Székely Évának az egykori pártfőtitkár, Rákosi Mátyás. Az akkori úszóválogatott legfényesebb csillagának több se kellett, a következőképp vágott vissza: „Ön is milyen alacsony, mégis egy egész országot vezet”. Később aztán friss olimpiai bajnokként olvastatták volna fel vele a rádióban a sablon köszönetnyilvánítást, amelynek első sorai természetesen a pártállami rendszert és annak első emberét magasztalták. Ő azonban eltolta magától a szöveget, és saját szavaival fogalmazta meg mondandóját.
Mindkét eset nagyszerűen tükrözi, ki is volt valójában Székely Éva. A legendás úszónő hírből sem ismerte, ezáltal nem is gyakorolta a megalkuvást. Soha nem volt hajlandó meghajolni a rendszer előtt, amely később megfosztotta az 1960-as római olimpiától és egy újabb szép siker esélyétől. Történt, hogy válaszút elé állították férjével, a vízilabdázó Gyarmati Dezsővel együtt, miszerint csak egyikük utazhat az olasz fővárosba. Nem titkoltan attól tartott az akkori sportvezetés, hogy a két olimpikon disszidál majd a játékokat követően.
Javarészt ebből kifolyólag zárult le a „pillangókisasszony” igencsak küzdelmes pályája. Igen, küzdelmes, elvégre hiába volt már 1939-ben, mindössze tizenkét esztendősen a Ferencváros igazolt versenyzője, majd két évvel később csúcstartó, a harmadik zsidótörvényt követő jogfosztó intézkedések miatt három évig nem versenyezhetett. S attól, hogy a nyilasok a Dunába lőjék, csak egy egészen vékony hajszál választotta el. Na, meg édesapja lélekjelenléte, aki az otthonukba a fiatal sportoló elhurcolásáért betörő nyilasnak mindössze ennyit mondott: „Ne vigye el a lányunkat, mert egy napon úszóbajnok lesz, akire büszke lehet”. A katona ennek nyomán sarkon fordult, és bár megígérte, hogy visszatér, végül nem tette.
Így az ifjú klasszis, no meg a nagy álom, miszerint olimpiai bajnok lesz, életben maradt. Legendás edzőjével, a versenyzés nélküli időszakban munkaszolgálatot teljesítő Sárosi Imrével mindvégig kapcsolatban állt, tudatosan készülve a nagy visszatérésre, amely 1945-ben, a második világháború után jött el. Országos csúccsal, száz méter mellen. Már ekkor nagy csatákat vívott az úszásnem másik ászával, Novák Évával. Érdekesség, hogy mindkét sportolót Csík Ferenc ösztönözte és terelte a medence irányába. Egyéni olimpiai számban azonban csak Székely Éva ért fel a csúcsra.
Bár még nem 1948-ban. Hiába volt a kétszáz mell első számú esélyese, és hiába álmodozott irigylésre méltó fanatizmussal és gyermeki odaadással a hófehér londoni emelvény legfelsőbb fokáról, végül csak negyedik helyen zárt. Négy évvel később viszont már nem volt ellenfele. A játékok előtt ugyan megsérült, ennek ellenére elsőként csapott a célba, megelőzve nagy ellenfelét, Novák Évát. Sikere formabontó volt abban a tekintetben, hogy a szabályok akkoriban még lehetővé tették, hogy a versenyzők pillangó kartempókkal ússzanak mellen. Ő pedig ki is használta ezt, dacára annak, hogy a pillangó abban az időben még nem számított hivatalos és bevett úszásnemnek, így vállalása igencsak kockázatos és bátor húzás volt. Sportágtörténeti jelentőségét tovább emeli, hogy az ő nevéhez fűződik a 400 méteres vegyesúszás első világcsúcsa. Persze nehéz szavakat találni 44 magyar bajnoki címére is.
A tétlenkedés pályafutása befejezésével sem uralkodott el rajta: gyógyszerészként a MÁV Kórházban dolgozott, majd edzői diplomát szerzett, és előbb a BVSC, majd az FTC utánpótlás tréneréként tevékenykedett. Később mindkét egyesület örökös bajnokává választotta. Életrajzi könyvében megható őszinteséggel ír edzői pályája első kihívásairól és élményeiről, amelyeket bizonyára túlszárnyalt, hogy legsikeresebb tanítványa éppen lánya, Gyarmati Andrea lett, aki a müncheni olimpián ezüst- és bronzérmet is szerzett.
Mintha csak tegnap készült volna az a riport, amelyben Székely Éva meghökkentő természetességgel és fiatalos vagánysággal beszél sportpályafutása kezdeti nehézségeiről és főbb mérföldköveiről. Nagy bajnokként, színes egyéniségként, a szó legnemesebb értelmében vett példaképként távozott, és minden bizonnyal már odafent nosztalgiázik egykori társaival, ellenfeleivel, illetve a legendás Sárosi mesterrel. Önéletrajzi könyvének címe és kulcsmondata pedig vélhetően minden sportrajongóban alapigazsággá erősödött. Avagy „sírni csak a győztesnek szabad”.
Tóth Sándor
Új hozzászólás