Budapest a tél eleji esőben csúnya oldalát mutatta. Az ólmos, szürke idő amúgy is mélyen szántott a földi halandó hangulatában, a látvány ezt még inkább rontotta.
Néha már magamban is kételkedem. Miért mindenben a rosszat látom? Túlzottan kritikus lettem? Az átlagosnál komolyabbak az elvárásaim? Vagy a világ silányul ennyire? Hajlok arra, hogy az utolsó kérdésre válaszoljak igennel. Választásomban erősít emlékezetem. Főiskolásként rendszeresen trappoltam a Rákóczi úton. A Keleti pályaudvartól indulva, többnyire a Váci utcán kötöttem ki. Vidékiként élveztem a világvárosi nyüzsgést, az ország szívének lüktetését. Ámulva bámultam a boltok kirakatainak gazdag kiállítását, kínálatát. Élmény volt aluljáróban járni, metrón utazni.
Most meg? Kész emlékrombolás. Mikulás után egy nappal jártam a „megszokott” úton. Bezárt boltok, hajléktalanok mindenütt és kosz, mocsok, vizeletbűz, kutya és emberi fekália. Csak a Blaha Lujza téri aluljáróban tizennégy hajléktalant számoltam. Erőszakosan kéregetve, ötméterenként állítottak meg, Ha nem adtam, márpedig nem, minden voltam, csak szépfiú nem. Mások vackaikba takarózva vegetáltak, akik pedig se egyiket, se másikat nem művelték, azok flakonból szürcsölték a tablettás bort. Csak egy hasonszőrű társuk „dolgozott”. Hátát az egyik oszlopnak vetve, Adriano Celentano nótákat pengetett, kornyikált. Ő tett valamit a megélhetésért. Neki adtam… De majd’ minden kapualjba is jutott a fedél nélküliekből.
Az csak hab a tortán, hogyha nem a csillagos ég alatt élők kéregettek, akkor jöttek a különböző egyházak, alapítványok adománygyűjtői. A volt Corvin előtt baptisták énekeltek, hirdették az igét, miközben önkénteseik adakozókra vadásztak. Az állam, legalább karácsony környékén, miért nem „száll be” jelentősebb összeggel a rászorulók megsegítésébe, megajándékozásába?
A Rákóczi úton szálloda, szálloda mellett. Bejárataiktól néhány méterre elhanyagolt, bedeszkázott, agyongraffitizett kirakatok. Gondolom, magasak a bérleti díjak, azért tátongnak üresen az üzletek. Nem úgy az előző rendszerben (az átkosnak tituláltban), amikor minden üzlet nyitva várta vásárlóit, kirakati portáljaik pedig fénylőn, csillogón, hívogatóan csábítottak pénzköltésre.
A lehangoló látványt, a mindenütt ott lebzselő hajléktalanok továbbcsúfították. A külföldi vendégeknek épületes látványban lehet részük, ha a szálloda bejáratától néhány méterre eltávolodnak. Tiszta Románia. A Ceausescu idejében nem lehetett úgy Nagyváradon megállni, hogy egy koldustömeg azonnal le ne rohanja az érkezőket. A Rákóczi úton sem sok hiányzik hasonló jelenetek kialakulásához.
A Váci utcán alig hallottam magyar szót. Az ottani árak magyar halandó számára megfizethetetlenek. Jól öltözött turisták tömegének szomorú kontrasztja a koszos, szakadozott ruházatú kéregetők hada. Az ungarische folklor címen eladni kívánt portékák inkább giccsparádé benyomását keltik. Ezeket kínálják magyar szuvenírként. A külhoniakba is szorult annyi szépérzék, intelligencia, melyek birtokában inkább tartózkodnak a vásárlástól, megmosolyogják a kínálatot.
A Vörösmarty téren a szokásos téli vásár képe fogadott. Az egyenbódékban árusítók termékeit nem érheti kifogás. Mindegyik kisipari, népművészeti munka. Találtam nem egy szemre való tárgyat. Ellenértékük sem egy ökör taksája. A kürtös kalács ezerötszázért azért túlzás (légvonalban, háromszáz méterre, a Deák téren már csak kilencszázért sütötték). A színpadon a Madárdal zenekar népdalokat adott elő. Hangszereik igazi kuriózumok: doromb, tekerő lant, (nyenyere). A tiszta zene élvezetébe belerondított az egyik árus bódéja felől bömbölő lakodalmas rock. A színpadtól menekülve, az egyik, zenei CD-ket árusító bódénál, progresszív funkyval „gyógyítgattam”, a zenei környezetszennyezéstől sérült ízlésemet. A nagyobb kirakodó vásárok elmaradhatatlan árusát, a Viszkist (Ambrus Attilát) is kerestem, de azt mondták, hogy Kecskeméten ütötte fel a sátrát.
A térről a Duna partra bandukoltam. A Vígadó előtti parti korzóról gyönyörködtem az elém táruló látványban. A Budai vár, a Sándor palota, a Halászbástya, a Mátyás templom, háttérben a János-hegyi kilátóval (529 m) megunhatatlan nézni való. Csak a megújuló eső zavart vissza a betonrengetegbe.
A Keleti pályaudvarra siettem. Mint vasútmániákus, tátott szájjal bámultam egy railjet, majd Flirt szerelvényt. Úgy látszik, a pestiek nem lepusztult, redves vonatokon utaznak. Nem úgy a Debrecen környékiek! A vidék mindig hátrébb való. A MÁV azokat a mozdonyokat, kocsikat löki vidékre, amelyeknek kitelt az esztendő a főváros és környéke utazási igényei kielégítésének szolgálatában. Helyükre gyorsabbakat, modernebbeket állítanak. Debrecennek maradnak a lestrapáltak. Például Mátészalka felé, a mai napig, olyan ingavonatok közlekednek, melyek Budapest környékén a nyolcvanas években.
Felemás érzésekkel búcsúztam a fővárostól. Már nem olyan, mint fiatalkoromban. Rosszabb.
A városból kifelé hajtva még anyáztam néhányat. Esős időben, ezernyi fény csillogása, kápráztató tükröződése mellett még bunkó, ködlámpával közlekedő autósok fénybombái is nehezítették a vezetést.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás