Debrecenben is sokan ismerik, tisztelik a nádudvari Fazekas-dinasztia legidősebb élő tagját, Lajost, aki ráadásul a legtöbbre vitte a fazekas família dicsőségben elhíresedett tagjai közül. Sokszor volt tárlata a cívisvárosban (is), s testvérei társaságában többször „bemutatózott” a főtéren.
- Nem nagyon örülök neki, hogy átléptem a hetvenet. Láttam az ismerőseimen, hogy nyolcvanhoz közeledve néhány év alatt összeroppantak. Lehet, hogy én is erre a sorsra jutok? – töpreng Fazekas Lajos fazekasmester, egykor olyannyira vágyott címe szerint: a Népművészet Mestere.
Nemesi udvarházat mintáz Nádudvaron a Fő út 159. szám alatt, a mester úr portáján az az épület, amely a Fazekasház nevet viseli. Ebben van a műhely s a nagy múltú Fazekas fazekasdinasztia múzeuma. Nomen est nomen, a név kötelez. Fűtől, diófától, virágoktól, takaros épületektől gyönyörű a porta, s persze a sok régi tárgytól, amely elénk hozza némileg az elmúlt nemzedékek életét. A fazekasok földdel, vízzel, tűzzel dolgoznak, s ez az elemekkel történő isteni játék nagyszerű tárgyakat adott és ad az emberek kezébe. Ha ezek a teremtő szellemmel megáldott demiurgoszok nem alkottak volna, hogyan lehetett volna lakodalmakra megteríteni, de még csak megenni egy tányér ételt is az egész napos kaszálás után? Tárgyaik egyszerre praktikusak és díszesek, egyszerre szolgálják az életünket és esztétikai érzékünket.
Az eresz alatt a falon sok régi munkaeszköz. Kicsit leül ide a mester a fotózáshoz, kapjunk egy kis tradícióatmoszférát. - Egy öreg barátom azt mondta: Lajos fiam, mikor dobod már ki a francba ezeket a rozsdás, embernyúzó vackokat? Minek azokat őrizni? Őbenne csak a rettentő nehéz munka idéződött fel a láttukra. Ezek nekem szép tárgyak.
A Népművészet Mestere címet 1982 óta viseli. A hajdú-bihari „gelencsérek” közül elsőként az ő nagybátyja, István kapta meg 1952-ben, az okmányon a hírhedt Gerő Ernő aláírása szerepel. A megyében kívüle csak egy fazekasmester dicsekedhet e címmel, a nagybányai gyökerekkel bíró Bagossy Sándor. (Az országban tizennégyen élnek a cím birtokosai közül, első találkozójukat talán az idén végre megszervezik a fővárosban.)
Látogatásunknak csak egyik oka a 70. születésnap. A másik az, hogy március 15-én megkapta városától, a sárréti Nádudvartól a díszpolgári címet. Előző napon pedig Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes nyújtotta át neki a Magyar Arany Érdemkeresztet. A két díjátadó egybe esett volna, s ő szülővárosa ünnepségét tekintette fontosabbnak. S akkor még nem is említettük, hogy kiállítása látható a Népi Iparművészeti Múzeumban Budapesten, a Fő utca 6. szám alatt, 130 darab edénye alkotja a tárlatanyagot.
Az édesapja is Lajos volt, vendéglátónk ezért viselte sokáig az „ifj.” megkülönböztetést. A Fő úton két öccse (István és Ferenc) és egy unokaöccse (ifjabb István) is ugyanezt a mesterséget űzi. Ők ezt a szép hagyományoss szakmát igyekeznek művészetté nemesíteni. Rajtuk kívül a K. Nagy család is az „agyagozás” mellett tette le a voksát, e „vonalból” jelenleg ketten, K. Nagy Zsolt és édesanyja, Dobiné Vass Júlia tevékenykednek, s ugyancsak szép sikereket mondhatnak magukénak.
Hatalmas nevek keringnek a légtérben. A szocializmusban a Budapestre látogató elnököket, kormányfőket, főtitkárokat (Raymond Barre, Gorbacsov, Helmuth Kohl stb.) Bábolnára vagy Nádudvarra vitték el megmutatni, milyen remekül működik a kollektivizált mezőgazdaság. Azok nemcsak a pazar nádudvari ízektől (és eredményektől) voltak elbűvölve, de attól is, hogy itt nyakig jár(hat)tak a magyar népi kultúrában.
Lajos úr a mesterséget édesapjától tanulta ugyan, de nagy hatással volt rá a nagyapja munkássága is. A megszerzett mesterségbeli tudást művészi szinten fejlesztette tovább, figyelembe véve a mindenkori esztétikai követelményeket. Munkásságának kiemelkedő teljesítménye volt az a száz darabból álló kollekció, amelyet 1972-ben készített el. Számtalan hazai és nemzetközi kiállításon mutatta be alkotásait, a családi műhelyben tanultakat saját kutatásai során felfedezett újításokkal kiegészítve. Alkotásai között egyaránt megtalálhatók a legkisebb edények és a nagyméretű mesterremekek. A családi hagyományokra jellemző díszítőrendszert nem bontja meg, formai változtatásokat a funkcióhoz és az esztétikai követelményekhez igazodva tesz. Jó ideje mázas főzőedények készítésével is foglalkozik, alkalmazkodva a mai kívánalmakhoz – de ebben igen szűk mezsgyén mozogva.
- Amikor Kijevben volt kiállításom, mind a száz darabomat megvették – mondja nem fakuló büszkeséggel. - Nem minden felkérésnek teszek eleget. Jött valaki, hogy látott külföldön ilyen-olyan edényt, csináljam meg azt nádudvari anyagból. Azt mondtam: nem csinálom, miért nem vetted meg azt. Annak semmi köze nem lenne a magyar népi fazekassághoz. Kértek már tőlem urnaedényt is, azt sem vállaltam. Egyet kivéve. Kurucz Albertnek, a Szentendrei Szabadtéri Múzeum főigazgatójának az volt a kívánsága, ha meghal, hamvasszák el, s az általam készített urnába helyezzék a hamvait. Természetesen megcsináltam, s abban temették el szülőfalujában, Konyáron, ahol azóta az ő nevét viselő falumúzeum létesült.
- Van-e még ma is elegendő megrendelés? – tudakolom.
- A legjobbaktól még ma is vásárolgatnak, hozzám is jönnek, s az öcséim se nagyon panaszkodnak. Délelőtt is volt itt egy csoport, a tetétleni nyugdíjas klub jött el tudakozódni a mesterségről. Tavaly karácsonyra kellett csinálnom ausztráliai megrendelésre egy száz darabos kollekciót. Egyébként nem tombolok az örömtől, ha egyvalamiből mondjuk negyven darabot kell csinálnom. Nem is lesznek ugyanolyanok, mindig „csalok” egy kicsit.
- Van-e rivalizálás a testvérek között?
- Ha van is, egészséges mértékű. Soha nem voltunk egymással haragban, tegnap este is vacsorára hívtak Istvánék, vagy huszonhárman tolongtunk az asztal körül. Elég széles az országút, el kell azon férnie mindenkinek.
- Panaszkodott a múló időre. Mikor érezte úgy, hogy a teljesítőképessége csúcsán van?
- 45-50 éves koromban.
- Való-e nőknek ez a mesterség?
- Szerintem a nagyobb edények készítése nem, ahhoz erő kell. De sok jó keramikus van, remek apróbb darabokat korongolnak, inkább dísztárgyakat. Apám azt mondta: nem tanítanám meg a lányomat erre, mert félteném az egészségét. Ennek dacára a húgom is megtanulta, fazekas szakkört vezetett a Református Kollégiumban, sőt még ma is vezeti, nyugdíjasként.
A Fazekas-fazekak a világ minden tájára eljutottak az elődöknek és a testvéreknek köszönhetően, sokak számára a fekete kerámiáról nevezetes Nádudvar. Nagyvárad, Potsdam, Vilnius, Debrecen s még annyi más város rendezett neki nagy, reprezentatív kiállítást. Lajos úr szereti, becsüli mások munkáit is, sok gyönyörű festmény a falon: Égerházi Imre, Topor András és mások képei. Nem mindet kapta, néhánynak a kedvéért mélyen a zsebbe kellett nyúlni. Az asztalon gyönyörű, színes kerámia: a mezőtúri Gonda István ajándéka.
– Ez a lekváros szilke talán háromszáz éves is lehet – mutatja egyik kincsét a mester. - Azt mondta róla P. Szalay Emőke muzeológus, hogy nem jó helyen van itt, mert a Déri Múzeumnak nincs ilyen.
- Nincs okom panaszra, alapvetően nagyon elégedett ember vagyok: van két remek gyerekünk, a fiunk a Nagyerdei Gyógyfürdő Kft. igazgatója, a lányunk magyar-német szakos tanárnő. Van négy unokánk, három fiú és egy lány: szintén nagyszerű teremtések. Mindig idejében kaptam az elismeréseket, s az anyagiak miatt sincs zokszavam. Igaz, én folyton dolgoztam, s ma is mindennap, de ez nekem nem áldozat, hanem élvezet. Azt viszont sajnálom, hogy nagyon felhígult a piac. Még egy népművészetinek mondott vásáron is néha rettenetes, ízlésromboló tárgyakat látok. Úgy látom, Kresz Mária néprajzkutatónak igaza lesz. Azt írta, hogy a fazekas népi iparművészet egyre inkább beleolvad a kerámiába. Igény híján eltűnnek majd a népi fazekasok, csak keramikusok lesznek.
- Ha újra kezdhetné, csinálna-e másként valamit?
- Talán azon lennék, hogy fogjunk össze mi, a négy testvér, alkossunk egy céget, ahol a kevésbé fontos munkákat háttéremberek csinálnák. Színvonalas tömegtermelést folytatnánk, aminek az lenne az eredménye, hogy sokkal több emberhez jutnának el a hiteles, színvonalas tárgyak, mert alacsonyabb áron adhatnánk. A kevésbé fontos mozzanatokat háttéremberek végeznék, mint ahogyan a szakácsnak asszisztálnak a kézilányok. Sok halhatatlan festményt készítettek segédek, a mester csak odaírta a nevét.
Már a vége felé tartunk, amikor benyit a feleség. – Egyébként a sikereim 90 százaléka ennek a csepp asszonynak, Erzsikének tulajdonítható. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle – öleli meg a szabadkozó, nyugdíjas pedagógust.
Erdei Sándor
Új hozzászólás