Már milliószor elpuffogtatott frázis, de az embernek gyakran nem jut eszébe jobb és frappánsabb, amikor az életet jelöli meg a legjobb forgatókönyvírónak. Az alábbi történetet sem lehetett ép ésszel kitalálni, annak meg kellett történnie, hogy egyáltalán megírható legyen.
A történet úgy kezdődött, hogy egy lakó a háztartási szemetét rendszeresen a négyemeletes bérház melletti szeméttároló mellé ürítette. A lakásszövetkezet elnöke felhívást tacepaózott ki, miszerint ha valaki értesül az „elkövetőről”, jelezze a szövetkezet vezetésének. A szeméttároló amúgy jó debreceni módra, bekalitkázott, a konténerekhez minden ott élő csak kulccsal juthat be. Vajon az az egy szem kakukktojás a lakásában összegyűjt piszkát miért nem a kukákba öntötte? Csak egy magyarázata lehet: elvesztette a kulcsot. De hát egynek a másolása nem egy ökör ára, mintának pedig kölcsön kérheti a szomszédjáét. Az illető azonban makacs fajzat, elzárkózó lélek, vagy a társadalmi együttélés szabályaira fittyet hányó ember lehet, mert hónapokig csak öntögette szemetét a kukatároló ketrec mellé. Tette mindezt teljes illegalitásban, mert senkinek sem sikerült tetten érnie.
Egyszer aztán abbamaradt a szemetelés. A bérházban élők fellélegezhettek: na végre, az ismeretlennek megjött az esze. Utólag kiderült: nem ez történt!
A környéken szerdánként jár a kukásautó. A szemeteseket a házbizalmik már reggel kirakják az útszélre, még akkor is, ha köztudott, csak valamikor késő délután vetődik arra a gyűjtőautó. Az a néhány óra a szabad préda ideje. Jönnek is garmadával a hajléktalanok, a céllal keresgélők. Szinte „egymásnak adják” a szeméttárolók fogantyúját. Közöttük feltűnő jelenség egy 156 centis emberke. Egy alkalommal megszólítottam, mert nem pakolta vissza a kirámolt szemetet.
- Búvár vagyok – mutatkozott be sűrű bocsánatkérések közepette.
Közben serényen járt keze. Röpke perc alatt visszanyalábolta a kiszórtakat.
- Nem adna nekem egy százast? Kenyérre kellene – kért, kezeit törölve.
- Olcsó duma – replikáztam. – Piára kell, nem kenyérre.
- Uram, fél vesével nem reszkíroz az ember.
- Bocs’ – vettem vissza a nagymellényből, és adtam neki egy százast.
- Mástól is kér?
- Naná! – düllesztette ki mellét. – Sőt, van, aki kérés nélkül is ad.
- Hogyhogy?
- Éppen ebben a házban lakik egy nő. Az ad mindig egy százast, mert elviszem a szemetét.
- Hoppá! – ámultam el. – Csak nem az, aki a tároló mellé öntögette?
- De bizony.
- És ki az?
Búvár, aki gúnynevét azért kapta, mert alacsony volta miatt mindig bemászik a kukákba, a tartalomba merülve keresgél, felháborodottan tiltakozott:
- Uram, ne haragudjon, de ez üzleti titok!
- Hogyan tudja meg, mikor kell a szemetet vinni?
A talajmenti férfi elvigyorodott: - Adott nekem egy mobilt.
- Mi?! – hördültem fel a meglepetéstől.
- Pedig így van. Kártyás készülék. Minden hónapban rátesz ötezer forintot. Szól, amikor leviszi a szemetet. Én máris ott termek. Először jattol, aztán fogom a zsákot és elviszem egy másik tárolóba… - hirtelen büszkén húzta ki magát -, mert nekem többhöz is van kulcsom.
Mintha a hölgy a végszóra várt volna, csörrent a mobil. Búvár intett, hogy kezdjem el róla a leszakadást, mert a biznisz, az biznisz. Nem szeretné a megrendelőjét elveszíteni.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás