Költő és műfordító volt. Kezdettől fogva az aprólékosság jellemezte, amit olyan formában valósított meg, ami hazánkban ritkaságnak számított. A költeményei hétköznapi témákról szóltak.
Természetességüket és közvetlenségüket az élőbeszéd kifejezéseivel tette színesebbé. Horatiust tekintette a példaképének és fordított is tőle, amely műveket Szilágyi János György is elismeréssel fogadott.
1975-ben József Attila-díjjal és a Csehszlovák Kormány Kitüntetésével,- 1984-ben az Európa Könyvkiadó nívódíjával,- 1986-ban a Munka Érdemrend arany fokozatával és 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével jutalmazták.
Az édesapja gimnáziumi tanárként dolgozott. 1943-ban kezdett el verseket írni. A képesítéseit az Iparművészeti Főiskola grafika,- majd az ELTE BTK magyar-művészettörténet szakán szerezte. 1948-tól két évig a Fiatal Magyarország című diáklap olvasószerkesztője volt. 1950 és 1951 között a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának munkatársaként tevékenykedett. 1951-től 8 éven keresztül tanítóként, védőnőként, könyvtárosként és újságíróként munkálkodott. A bemutatkozó kötete 1956-ban jelent meg Reggeli napsütés címmel, ami a falusi környezet és a paraszti élet realitását ábrázolta. 1959-től 1 éven át a szegedi egyetemi könyvtár munkatársaként kereste a kenyerét, ezután az írásaiból élt. Az 1963-as Szigorú tavasz című gyűjteményében már a falu világa nosztalgikus emlékké fakult. A központi motívum a szerelem és a boldogság megmaradásának vágya. Az 1966-os Fölösleges virágok című művében már tudatosan felhasználta az antikvitás eszközeit, ezzel rátalált a saját stílusára. Az alábbi kérdésekről elmélkedik: mit hoz a holnap és mit rejt a múlt? Hagyhat maga után nyomot egy átlagember is? Önmaga így vallott minderről: „A befagyott folyók, hóba fulladt mezők egy fuvallatra felbuzdulnak, virágoznak. A költőnek a reménytelenségben, a próbára tett embernek a hazugságok hálójában, a betegnek az oxigénpalack nyirkos árnyán, a megkövezettnek a kövek alatt meg kell hallani a szót, amely a végtelen utakon továbbvezet”. Az 1971-es Kelj fel és járj című könyvében érződik, hogy megváltozott az egyénisége, a költői irányulása és az élményanyaga egyaránt, de rálelt az élet apró szépségeire és azoknak a gondoknak, érzéseknek a megfogalmazására, amik a hazai költészetben ritkán fordulnak elő.
Ami a tiéd
Tiéd a korhadt pad a pesti téren.
Tiéd a fűcsomó a híd alatt.
A tűzfalakról penészes fehéren
vakolat-pénzek eléd hullanak.
Tiéd a botló léptek koppanása.
A lejárt jegyek és a vak sínek.
A horpadt maszk. Az élet ferde mása.
Tiéd minden, mi nem kell senkinek.
Harapj szét láncot kőbalta-fogakkal,
szedj össze kazal giz-gaz sugarat,
rakj máglyát, égj el, versenyezz a Nappal,
hogy a csúfolók megvakuljanak.
Facsarj esőt a fölrepedt rögökre,
élet-halálra hívd ki az eget,
ócskavas-halmon terülj el örökre,
légy minden könyörgésre felelet.
Tiéd a dér az országúti fákon.
Tiéd a por, mit lábad felkavar.
Veréb hintázik kajla glóriádon,
és dideregsz, míg meg nem vált a dal.
(1926, Budapest – 2009, Biharkeresztes)
Nádai Nikolett
Új hozzászólás