A 424-es, a füstölgő „bivaly”

"Száll a 424-es..." - még Cseh Tamás is megénekelte

A 424-es a legjobban sikerült, hazai gyártású gőzmozdony. A magyar vasutak királya és Európa egyik legszebb gőzöse.

Az elsőt 1924-ben adták át a forgalomnak. Tervezésében és gyártásában részt vett Horthy István, Horthy Miklós fia is. Az államvasutak (MÁV) az első mozdonyt 1918-ban rendelte meg, de az első világháborús vereség és Trianon miatt hat évig húzódott a nullszéria legyártása. A magyar gőzmozdonyok közül a 424-es volt a legsikeresebb. 1958-ig összesen 514 darabot gyártottak, ebből 149-et külföldi, főként jóvátételi megrendelésre. E gőzösök igen hosszan szolgáltak. Egészen 1984-ig vontatták a szerelvényeket. Mindenes mozdonyként húzott gyors-, személy- és tehervonatot egyaránt. Mára egy üzemképes példány maradt, a 424 247, amely nosztalgiaszerelvényeket továbbít. Beceneve „Bivaly”, amit tekintélyes vontatási teljesítményével érdemelt ki. Négyszázötven tonnát mozgathatott 90 km/h-s sebességgel, vagy 1300 tonnát ötvenes tehervonati tempóban. Vasúti szlengben „Nurmi”-ként is ismert. A névadókat a két világháború közötti finn maratoni futó, Paavo Nurmi teljesítményei ihlették.

Pottyondy Tihamér, államvasúti főfelügyelő az első világháború idején kifejtette, hogy egy új mozdonytípus szerkesztése, megalkotása „akkor kerül napirendre, mikor a meglévő típusok bizonyos vonalakon a korlátolt forgalmi igényeket csak nehézségekkel, vagy már sehogy sem tudják kielégíteni.” Az első világégés megsokszorozódott szállítási igényeihez erősebb mozdonyokra lett volna szükség, a vasútmérnökök ezért ültek tervezőasztalhoz.

Élemedett korom, s világcsavargó kedvem okán gyakran utaztam gőzös vontatta szerelvényeken. Fiatalként ismertem minden akkor szolgáló típust, a 326-os sorozatúaktól kezdve az 520-as német tehervonati gőzösig. Mégis a 424-es lett kedvencem. A kéményt elhagyó füst jellegzetes hangja a mai napig a fülembe cseng. Gyerekként éjfélig is fennmaradtam, nyitottam a konyha ablakát, hogy a féltizenkettőkor Sajóecsegről Ózdra induló utolsó személyvonat csühösének (persze, hogy a 424-es!) hangját hallgassam. Az állomás két kilométerre üzemelt, de tiszta időben mintha a szomszédban gyorsított volna. Perceken keresztül fülelhettem, míg Sajószentpéter közelébe nem ért. Minden alkalommal öt perc gyönyör forrását adta, plusz az ütemes, tatam-tatam-tatam-tatam…

Ha nosztalgiázni támad kedvem, nem maradhatnak el a „Bivaly”-os videók. A YouTube szerencsére bővelkedik ilyen filmekben, hiszen az egyetlen, pakuratüzeléses (a pakura sűrű fekete olaj), működő 424-es rendszeresen járja az országot. Minden kimozdulását vasútbarátok százai örökítik meg. Ha egyszer Debrecenbe is elkerül, természetesen a Nagyállomáson a helyem. Indokként Moldova György klasszikus riportkönyvének címét citálhatom: „Akit a mozdony füstje megcsapott”, no meg gyerek- és ifikorom utazási élményei… Az pedig már egy másik történet, hogy mozdonyvezető szerettem volna lenni. Nem gyerekkori ábrándként említem. Műszaki középiskola befejezése után megkerestem a MÁV Miskolci Területi Igazgatóságát. Előadtam óhajom. Az illetékes egy kérdést tett fel: „Ölvtársam (lehet, szegedi volt)! Volt már katona?” „Nem.” Na, akkor utána jöjjön.” Addig meg sok víz lefolyt a Sajón, sorsom más irányba csavarodott. Maradt a vasútmánia.

Somogyi Ferenc

 

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.